tag:blogger.com,1999:blog-4576981860081101847.post1152751645171735809..comments2022-04-01T22:16:31.007-07:00Comments on Játék a tanulás: Misztikum és valóságUnknownnoreply@blogger.comBlogger2125tag:blogger.com,1999:blog-4576981860081101847.post-2271565831993423322014-01-20T01:43:34.963-08:002014-01-20T01:43:34.963-08:00Sajnos „lépcsőházi gondolkodó” vagyok, át kell rág...Sajnos „lépcsőházi gondolkodó” vagyok, át kell rágnom a dologkat, mielőtt a frappáns válaszok beugranának. Később rájövök, hogy csak annyit kellett volna mondanom a hölgynek, hogy semmi gond, a gyereknek még pont egy éve van az iskolakezdésig. Miért kellene egy nagycsoportot kezdőnek már iskolaérettnek lennie? <br />Ahogy telik az idő, marcangolom magam, racionális és érzelemvezérelt kérdéseken rágódom: Ha nem mondták a gyereknek, hogy nem szabad kijönni, akkor nem szegett szabályt. Oké, hogy egy volt a 80-ból, aki kijött, de nem is zavarta ezzel a tanítókat, tök csöndben mászott át a padok alatt. :) Most vajon tényleg az én gyerekem debil, vagy ő csak őszinte, a másik 79, aki nem jött ki pedig beszari? Vagy ők élvezték? Rossz szülő vagyok, mert nem lelkesítettem a gyereket eléggé? Vagy nem voltam elég vaskezű, így egy kritikus, antiszociális gyereket neveltem? Úristen, ebből a gyerekből „nem lesz semmi”, mert nem érdekli az iskola! <br /><br />Záró megjegyzés: nem ebbe az iskolába ment. Nem mondom, hogy egy év múlva, iskolakezdéskor minden zökkenőmentes volt, azonban egyszer sem jött ki óráról, vagy zavarta a tanítást a suijában. Idő kellett, míg beilleszkedett, másfél év telt el, mire a tanítónó maga mondta ki, hogy megismerték végre, és megkedvelték.Rittahttps://www.blogger.com/profile/16993231615884704653noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4576981860081101847.post-83945277277376181652014-01-20T01:43:03.754-08:002014-01-20T01:43:03.754-08:00Szia Anett!
Az iskolaérettségről nekem annak egy m...Szia Anett!<br />Az iskolaérettségről nekem annak egy másik dimenziója jut mindig az eszembe: a „szociális éretlenség”, amiről itt nem írtál. Persze lehet, hogy a „feladattudat” vagy más szép szakszó fedi ezt is, mindenesetre azt gondoltam, leírom az általad már ismert sztorinkat, hátha valakinek segít a „gyerekéretlen” iskolákkal kapcsolatban.<br /><br />A környékünkön sokféle suli van, sokféle módszerrel/elvvel, talán egy közös van csak bennünk: hogy előkészítőre kell járni a nagycsoportos óvodás gyereknek ahhoz, hogy esélye legyen bekerülni. <br />Alapvetően beteg dolognak tartom ezeket az előkészítőket, de mit lehetett tenni, az iskolakezdés előtti szeptemberben mi is ott tolongtunk az egyik suli ebédlőjében további 80 kisgyerek (és szüleik) társaságában. <br />Már a létszám is ijesztő, a székért küzdeni kell, „ugye bent maradsz te is”, kérdi a gyerek, mire megtudakolom egy illetékestől, hogy persze, bent lehet maradni – majd 5 perc múlva bejön két tanítónő, és kiküld minden szülőt. Gyerek aggódva pillantgat az ajtó felé, ahol kérésének megfelelően lecövekelek, hogy legalább lásson. <br />Eltelik öt perc, gyermekem egyszer csak megjelenik mellettem, és a fülembe súgja, hogy inkább menjünk haza, itt neki nem jó. A lehető leghitelesebben próbálom meggyőzni arról, amiről magamat sem sikerült, hogy milyen tuti is 79 idegen ember között feszengeni, és lehetőleg a padból kiesve jelentkezni, hogy válaszolhasson a „Milyen évszakban hordunk fürdőruhát, ki tudja, gyerekek?”-típusú kérdésekre. (Egyik érve az ottlétünk ellen épp az, hogy a tanító nénik olyanokat kérdeznek, amit mindenki tud, így mi értelme, hogy ott legyünk. Gondolom, valami érdekesre számított (én is), nem egy iskolai tanóra imitálására majdnem kétosztálynyi létszámmal. Természetesen leszerelem olyan „okos” érvekkel, mint „a tanító nénik szeretnének titeket megismerni, és egyelőre nem tudják, mit tudtok, azért kérdeznek ilyesmit”.) Büszke vagyok magamra, mert sikerül olyasmiről meggyőzni a gyereket, amiről magamat sem tudom, így végül szó nélkül visszamászik az asztal alatt a helyére – majd egy idő után újra megjelenik. Nincs hiszti, csak csöndesen kér, ugyan, menjünk már innen, mert neki itt nem jó…<br />A harmadik ilyen alkalom után elémperdül egy iskolai alkalmazott (nem mutatkozik be), és összevont szemödökkel nekem szegezi a kérdést: „A maga gyereke az, aki folyton kimászkál?” „Igen” – rebegem, és újra kisiskolásnak érzem magam, szinte várom, hogy kérje az üzenőmet a beíráshoz. „Ez a gyerek nem iskolaérett!” – hangzik a lakonikus ítélet, és úgy érzem, itt ellenkezésnek, fellebezésnek helye nincs, egyértelműnek tűnik, hogy hajnalban falhoz állítanak gyerekestül (minden bizonnyal az apját is hozzánk csapják, végülis az ő bűne is, hogy nem érett meg a gyerek időben). <br />„Miért?” – kérdezem tétován. „Mert kijött a teremből” – vágja rá a nem túl meglepő választ. „Mondták neki, hogy nem szabad kijönni?” – kérdezem, és érzem, ez mellbe vágja, „Nem” – feleli, de gyorsan visszavág – „Hány éves a gyerek?” „Hat volt nyáron.” Ez nyomós érv volt, mert a nő ahogy előugrott, ugyanúgy hirtelen eltűnt a tömegben. (Ha hatéves már, akkor jövőre hét, muszáj suliba mennie, érett-éretlen, tök mindegy. Talán a hölgy e perdöntő információ birtokában imádkozni vonult vissza, hogy ne ebbe az iskolába járjon majd.)<br /><br />Nézek magam elé döbbenten. Úgy érzem, meg lettem bélyegezve, akikkel addig beszélgettem félrehúzódnak tőlem, lesújtó tekintetek kereszttüzében állok. Alig várom, hogy vége legyen az előkészítőnek, s mikor a gyerek az iskolából kilépve közli, hogy „én nem szeretnék ebbe az iskolába járni”, teljesen őszintén végre kimondhatom neki, hogy „én sem szeretném, hogy ebbe az iskolába járj”. <br />Majd hazáig indiánszökellünk az én nem iskolaérett gyerekemmel.Rittahttps://www.blogger.com/profile/16993231615884704653noreply@blogger.com