Gondolatok a nyúlon túlról

Ha Molnár Ferenc tudná...
...hogy az ötödikesek idén kétszer látogatták meg a Füvészkertet, hogy megmászták a Grund játszótér minden erődjét, hogy csak a felük tudta segítség nélkül elolvasni az utolsó fejezetet, mert sírtak a kis Nemecsekért, ha tudná, hogy milyen aprólékos munkával készítettek illusztrációt a könyvhöz, ha látná a büszkeségtől csillogó szemüket, amikor a történetben szereplőhöz hasonló nadrágszíjjal átkötözött olvasónaplót odaviszik a tanáruknak, biztosan valami jóleső meleg érzés öntené el a szívét.
De mit gondolna arról az emberről, aki hivatásának a magyar nyelv és irodalom tantárgy tanítását választván, a fentieket követően ilyen szavakkal küldi helyére a gyermeket:
- Csak nem gondolod, hogy ezt én így fogom tárolni? Vedd le róla!
Talán nem járok túl messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy az olvasóvá (esetleg íróvá) nevelés alapja az élmény megtapasztalása. Arról  az élményről beszélek, ami képeket varázsol az olvasó elé, miközben a gyakorlat szerint pusztán betűket kellene látnia.
Azok az ötödikesek, akikről szóltam, megélték a történetet. Felzaklatta őket, részesei voltak. Mindent, amit saját eszköztárukból tudtak, felvonultattak annak érdekében, hogy a pedagógussal is tudassák ezt.
A földi halandó praktikus megközelítés következtében kimondott szavai ilyenkor sajnos sebet ejtenek. Azt tudatják a gyerekkel, hogy amit átélt, az nem számít. Fent idézett szavaival nem csupán a nehezen tárolható övet parancsolta le az olvasónaplóról a tanárnő, hanem az olvasásból tessékelte ki az örömöt.
Bár nem gyerekekről szól az idézet, de lényegét tekintve ide illik:

William Butler Yeats
Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
/Szabó Lőrinc fordítása/

Kérem tanárnő, legyen egy kicsit óvatosabb...
A gyermekeink álmain lépdel.



Időutazás a paprika körül

Ma volt szerencsém részt venni egy bemutató órán, mely a természetismeret nevet viselte, témáját tekintve pedig részben összefoglaló (az ősz kert), részben pedig -úgy tűnt- új anyagot ismertető ( a paprika) óra volt.
Az óra jelentéssel kezdődött, mely során a tanár úr egy kicsit megszégyenítette a hetest, mondván, hogy az osztálylétszámból önállóan is ki tudja vonni a hiányzók számát, holott a többi órán a gyerekek által előadott "mondóka" a kötelező változat. Mindezt megtoldva egy barátságos, cinkos mosollyal a hátsó sorokban ülő vendégek felé.
Ekkor, mintha kissé szürkébbé változott volna a kép...
Határozottan olyan élmény volt, mintha visszahuppantam volna az 1980-as évekbe, egy  alföldi falu általános iskolájába. Azzal a különbséggel, hogy az akkori tanáromról nem tudtam, hogy ténykedése a tanuláshoz való viszonyomat is befolyásolja, és nem csak a máig nem létező természettudományos ismereteimnek ágyaz meg.
Ma tisztában vagyok vele, hogy az, ami a gyerekekkel az iskolában történik, amit tanulnak, és amit tapasztalnak, nagyban meghatározza az önmagukról alkotott képet, és ezáltal a jövőjüket.
Arról megoszlanak a vélemények, hogy egy 11 évesnek mit kell tudnia a világról, de ha már a fejünkbe vettük, hogy például a paprikát megtanítjuk neki (Besenyő Pista bácsi, ezen a mondaton elmélkedne egy kicsit?), nem kellene ehhez egy élő növény, egy zacskó fűszerpaprika, vagy legalább egy kép áhított tudásunk tárgyáról? Nem nyilvánvaló-e, hogy a több érzékszerven keresztül megtapasztalt információ élményként ragad meg kitörölhetetlenül az agyban, és ehhez már könnyebben társíthatunk nehezebben megtanulható adatokat. Egy nagyvárosban növekvő gyerek számára a főgyökérzet fogalma valószínűleg semmi mást nem jelent, mint egy rajzot a tankönyvben, egészen addig, amíg az érdeklődése valamilyen oknál fogva arra nem indítja, hogy palántát neveljen a konyhaablakban. Lehet, hogy sokuk képes megtanulni a tankönyvben lévő ábrák alapján egy termés szerkezetét, de személyes tapasztalatok nélkül mindez rövid időn belül semmivé foszlik, és ezen még a projektor erős fénye sem segít.
Remélem, arról nem oszlanak meg a vélemények, hogy a tananyag "feldolgozása" közben a gyerekeknek nem kell  folyton a nyelvhelyességi hibáikat javítgatniuk, különösen egy olyan órán nem, ahol a feladatlapon szereplő szavak helyesírása láthatóan egy kicsit sem érdekelte a tanár urat.

Szeretném hinni, hogy az olyan mondatok, mint "Nincs igazad, mert igazam mindig nekem van!", "Te már leszerepeltél!", "Hogy mondhatsz ilyet? Téged okosabbnak gondoltalak." a  félreértett humor bizarr megnyilvánulásai csupán.
A bemutató óra végére mindenesetre néhány dolog egyértelművé vált. Az egyik, hogy gyerekeinket végtelen türelemmel áldotta meg az ég. Ki-ki a maga módján élte túl a 45 percet, volt akinek kevés volt az inger és haladni vágyott, többet tudni. Őket csendre, fegyelemre intették. Volt, aki csupán az álmossággal küzdött, őket a figyelmetlenségük miatt megfeddték. Alapos leckét kaptak cinizmusból, és lekezelésből.
Viszont az egylaki és kétlaki növények, valamint a felfújt bogyótermések mibenléte ködbe veszett, és ember legyen a talpán, aki valaha eloszlatja ezt a ködöt.



Keményen tanulni?


Ha  tanulás feltűnően megerőltető, izzadtságszagú és keserves, annak általában nem az az oka, hogy valaki az adott dolgot képtelen megtanulni, hanem az, hogy rossz módon akarják megtanítani számára. Az, hogy kinek milyen tanulási mód megfelelő, azt a személyiség, az életkor, az egyéni történet és a szociokulturális közeg határozza meg. Az a tudat, hogy a tanulás valami nehéz dolog, önmagában is hátráltató, önbizalomvesztéshez vezet; amelyet lehetetlen meghaladni egy érzékeny és támogató segítő nélkül.
Ez a bizonyos segítő utat mutat, előkészíti a lehetséges következő lépéseket, támogat, és mégis gyakran marad a háttérben, hiszen tudja, hogy a tanulás nem csupán a tananyag rögzítését jelenti, hanem sokkal inkább a  személyes tapasztalást. Nem próbál a szó ortodox értemében tanítani, mert tudja, hogy az nem vezet valós és főleg nem tartós eredményekhez.
A gyermekekkel való együtt tanulás, közös élményszerzés egyik elengedhetetlen feltétele a hamis és fölösleges pózok levetkőzése.
Mindannyian emlékszünk arra a tanárra, aki a katedrát használva pajzsként, onnan kissé monoton szólamokat zengve küzdött minden nap a saját ingatag méltóságáért. Nem szerette a gyerekeket, és azok sem szerették viszont. Nem alakulhatott ki közöttünk egészséges kapcsolat, így maradt a kondicionálás és a megfélemlítés. A méltóságunk meg valahol mindannyiunknak elveszett.
A valódi partneri kapcsolat, a gyerekek közel engedése eredményezheti azt, hogy ráébredünk az egyéni szükségletekre. A gyermekről, a gyermekkel való gondolkodás eredményezhet új megközelítési- tanulási módokat. S ha a gyermek ilyen módon örömét lelheti a tapasztalatszerzésben, tanulásban, akkor még többet és még jobban akar tudni, s így a pedagógus feladata "csupán" a kíséret.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése