2014. január 14., kedd

Misztikum és valóság

Gondolatok az iskolaérettségről
Azok a gyerekek, akik augusztus 31-ig megünneplik a hatodik szülinapjukat, az érvényes szabályok szerint iskolába mennek. 
Az érintett családok vegyes érzelmekkel fogadták a hírt, sokan kétségbe estek, hogy  a gyerekeket ilyen hamar suliba kényszerítik.  Az óvodavezetők javaslatára a gyerekeket vissza lehet tartani még egy évig, sőt, ha valakinek szakértői bizottság javasolja, az elkezdheti az iskolát 8 évesen. Ám sokak megfigyelése azt igazolja, hogy a gyerekek általános teljesítménye nem feltétlenül lesz jobb akkor, ha egy évvel később mennek iskolába, mint az előirányzott 6. életév.
Sok óvodában végeznek DIFER felméréseket (diagnosztikus fejlődésvizsgáló rendszer 4-8 évesek számára) ezzel próbálják meg feltérképezni az iskolakezdéshez szükséges elemi készségek fejlettségi szintjét. (Sok pedagógus kérdőjelezi meg e vizsgálat eredményességét.) Amennyiben valamilyen zavarra, vagy hiányra utaló jellel  találkoztok, érdemes először a fizikai vizsgálatokat végigvenni. Ne essetek kétségbe! Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a házi gyermekorvostól a szemészig, végiglátogattok mindenkit. Ha nem találjátok meg a problémánk okát, érdemes felvenni a kapcsolatot a területileg illetékes nevelési tanácsadóval, ugyanakkor nyugodtan magánnyomozásba kezdhettek a gyerekek idegrendszeri érettségével kapcsolatban. Erről tudásanyag ittVizsgálatra itt jelentkezhetsz.
Ha az alatt az egy év alatt, amit még az óvodában tölthettek, tudatosan foglalkoztok  problémával, jelentős változásokat érhettek el.
De ami legalább ennyire fontos, az az, hogy olyan iskolát keress neki, amiben jól érzi magát. Az általános iskola nem az egyetem előszobája, hanem a gyermekkor egy szelete. A helyén kell kezelni.
Sokan, sokfélét leírtak már az iskolaérettséggel kapcsolatban, mindenki vizsgál, minden gyermek átesik néhány teszten. Ettől enyhe misztikus köd ülte meg a  témát. Néhány óvónő és tanító  szerint az iskolaérettség olyan szintű tudásbeli, képességbeli elvárásoknak való megfelelés, amelyet csak a gyerekek komoly trenírozása következtében lehet elérni. Az igazság azonban az, hogy az iskolaérettség állapota az esetek túlnyomó többségében természetes állapot, egy állomása a gyermek fejlődésének, ami egy csomó, szintén természetes változás eredménye.
Hogy valójában milyen is egy iskolaérett gyermek? 
A leggyakrabban előforduló fogalmak a következőek; ezeken a területeken kell a gyermeknek megfelelő fejlettséggel rendelkeznie:
testi fejlettség, ép érzékszervek, kis- és nagymozgások, dominancia, testséma, szem-kéz koordináció, térérzékelés, emberrajz, emlékezet , figyelem, feladattudat, alak-háttér differenciálás, alakállandóság, gestalt-látás, általános tájékozottság, beszédkészség, gondolkodás, stb...
Néhány esetben kritikusan kell szemlélnünk az iskolaérettség fogalmának meghatározását. Ilyen például a tanulási vágy felébredése, amit előszeretettel emlegetnek az iskolaérettséggel kapcsolatos írások. Ez nem kialakítandó tulajdonság, hanem sokkal inkább nem lerombolandó. A tanulási vágy velünk született tulajdonság. 
A gyermekek úgy vannak kódolva, hogy mindig nagyobbak, ügyesebbek, és okosabbak akarnak lenni. A természet adta kíváncsiság leginkább akkor vész el, ha a felnőtt környezet inkonpetens módon beleavatkozik a gyermek természetes fejlődésébe. Érdeklődés híján pedig biztosan gyengül a figyelem és a kitartás.
 Itt  meg kell jegyeznem, hogy sok esetben nem a gyermek iskolaéretlen, hanem az iskola, vagy ne adj’ Isten a pedagógus gyerekéretlen. Gondold át!
 Kivételes pedagógusaink képesek újjáéleszteni, illetve fenntartani az érdeklődést, és ennek segítségével kialakítani a feladattudatot, kitartást. Ez által pedig elősegítik az iskolai feladatok sikeres teljesítését még abban az esetben is, ha itt-ott enyhe hiányosságokkal küzd a gyermek. Ez a személyes kapcsolaton és a szakértelmen múlik. Kívánom, hogy mindannyian megtaláljátok a magatok "gyerekérett" iskoláját!


2 megjegyzés:

  1. Szia Anett!
    Az iskolaérettségről nekem annak egy másik dimenziója jut mindig az eszembe: a „szociális éretlenség”, amiről itt nem írtál. Persze lehet, hogy a „feladattudat” vagy más szép szakszó fedi ezt is, mindenesetre azt gondoltam, leírom az általad már ismert sztorinkat, hátha valakinek segít a „gyerekéretlen” iskolákkal kapcsolatban.

    A környékünkön sokféle suli van, sokféle módszerrel/elvvel, talán egy közös van csak bennünk: hogy előkészítőre kell járni a nagycsoportos óvodás gyereknek ahhoz, hogy esélye legyen bekerülni.
    Alapvetően beteg dolognak tartom ezeket az előkészítőket, de mit lehetett tenni, az iskolakezdés előtti szeptemberben mi is ott tolongtunk az egyik suli ebédlőjében további 80 kisgyerek (és szüleik) társaságában.
    Már a létszám is ijesztő, a székért küzdeni kell, „ugye bent maradsz te is”, kérdi a gyerek, mire megtudakolom egy illetékestől, hogy persze, bent lehet maradni – majd 5 perc múlva bejön két tanítónő, és kiküld minden szülőt. Gyerek aggódva pillantgat az ajtó felé, ahol kérésének megfelelően lecövekelek, hogy legalább lásson.
    Eltelik öt perc, gyermekem egyszer csak megjelenik mellettem, és a fülembe súgja, hogy inkább menjünk haza, itt neki nem jó. A lehető leghitelesebben próbálom meggyőzni arról, amiről magamat sem sikerült, hogy milyen tuti is 79 idegen ember között feszengeni, és lehetőleg a padból kiesve jelentkezni, hogy válaszolhasson a „Milyen évszakban hordunk fürdőruhát, ki tudja, gyerekek?”-típusú kérdésekre. (Egyik érve az ottlétünk ellen épp az, hogy a tanító nénik olyanokat kérdeznek, amit mindenki tud, így mi értelme, hogy ott legyünk. Gondolom, valami érdekesre számított (én is), nem egy iskolai tanóra imitálására majdnem kétosztálynyi létszámmal. Természetesen leszerelem olyan „okos” érvekkel, mint „a tanító nénik szeretnének titeket megismerni, és egyelőre nem tudják, mit tudtok, azért kérdeznek ilyesmit”.) Büszke vagyok magamra, mert sikerül olyasmiről meggyőzni a gyereket, amiről magamat sem tudom, így végül szó nélkül visszamászik az asztal alatt a helyére – majd egy idő után újra megjelenik. Nincs hiszti, csak csöndesen kér, ugyan, menjünk már innen, mert neki itt nem jó…
    A harmadik ilyen alkalom után elémperdül egy iskolai alkalmazott (nem mutatkozik be), és összevont szemödökkel nekem szegezi a kérdést: „A maga gyereke az, aki folyton kimászkál?” „Igen” – rebegem, és újra kisiskolásnak érzem magam, szinte várom, hogy kérje az üzenőmet a beíráshoz. „Ez a gyerek nem iskolaérett!” – hangzik a lakonikus ítélet, és úgy érzem, itt ellenkezésnek, fellebezésnek helye nincs, egyértelműnek tűnik, hogy hajnalban falhoz állítanak gyerekestül (minden bizonnyal az apját is hozzánk csapják, végülis az ő bűne is, hogy nem érett meg a gyerek időben).
    „Miért?” – kérdezem tétován. „Mert kijött a teremből” – vágja rá a nem túl meglepő választ. „Mondták neki, hogy nem szabad kijönni?” – kérdezem, és érzem, ez mellbe vágja, „Nem” – feleli, de gyorsan visszavág – „Hány éves a gyerek?” „Hat volt nyáron.” Ez nyomós érv volt, mert a nő ahogy előugrott, ugyanúgy hirtelen eltűnt a tömegben. (Ha hatéves már, akkor jövőre hét, muszáj suliba mennie, érett-éretlen, tök mindegy. Talán a hölgy e perdöntő információ birtokában imádkozni vonult vissza, hogy ne ebbe az iskolába járjon majd.)

    Nézek magam elé döbbenten. Úgy érzem, meg lettem bélyegezve, akikkel addig beszélgettem félrehúzódnak tőlem, lesújtó tekintetek kereszttüzében állok. Alig várom, hogy vége legyen az előkészítőnek, s mikor a gyerek az iskolából kilépve közli, hogy „én nem szeretnék ebbe az iskolába járni”, teljesen őszintén végre kimondhatom neki, hogy „én sem szeretném, hogy ebbe az iskolába járj”.
    Majd hazáig indiánszökellünk az én nem iskolaérett gyerekemmel.

    VálaszTörlés
  2. Sajnos „lépcsőházi gondolkodó” vagyok, át kell rágnom a dologkat, mielőtt a frappáns válaszok beugranának. Később rájövök, hogy csak annyit kellett volna mondanom a hölgynek, hogy semmi gond, a gyereknek még pont egy éve van az iskolakezdésig. Miért kellene egy nagycsoportot kezdőnek már iskolaérettnek lennie?
    Ahogy telik az idő, marcangolom magam, racionális és érzelemvezérelt kérdéseken rágódom: Ha nem mondták a gyereknek, hogy nem szabad kijönni, akkor nem szegett szabályt. Oké, hogy egy volt a 80-ból, aki kijött, de nem is zavarta ezzel a tanítókat, tök csöndben mászott át a padok alatt. :) Most vajon tényleg az én gyerekem debil, vagy ő csak őszinte, a másik 79, aki nem jött ki pedig beszari? Vagy ők élvezték? Rossz szülő vagyok, mert nem lelkesítettem a gyereket eléggé? Vagy nem voltam elég vaskezű, így egy kritikus, antiszociális gyereket neveltem? Úristen, ebből a gyerekből „nem lesz semmi”, mert nem érdekli az iskola!

    Záró megjegyzés: nem ebbe az iskolába ment. Nem mondom, hogy egy év múlva, iskolakezdéskor minden zökkenőmentes volt, azonban egyszer sem jött ki óráról, vagy zavarta a tanítást a suijában. Idő kellett, míg beilleszkedett, másfél év telt el, mire a tanítónó maga mondta ki, hogy megismerték végre, és megkedvelték.

    VálaszTörlés